Írom, sajnos nem túl rendszeresen ezt a blogot, arról, hogyan élem meg a feleségem terhességét, és azt, hogy 45-46 évesen apa leszek. Mivel elég régi motoros vagyok, nem lepődöm meg különösebben azon, hogy egy-egy írásba, még a legártatlanabba is be fognak kötni az olvasók. A provokatívabb, megosztóbb témák esetében meg eleve adott, hogy aki szerint luxus a magánkórház, az ennek a véleményének hangot is ad, és ezzel semmi baj nincs, sőt, ha én nem is, mert nem vállalunk második gyereket, de más épülhet belőlük, tippeket kaphat, bár ha a gyereke megszületését az index címlap vonzotta kommentelők tanácsaira bízza, akkor ott nagy bajok vannak agyilag. Arra viszont nem számítottam, hogy egyszer csak szembe jön egy ilyen:

Amíg nem volt internet, az ilyen faszokkal az ember csak akkor találkozott, ha kiment egy meccsre, (de az ekkora taplókat ott is arcról ismerte mindenki) vagy ellökte az utcán és után leköpte, esetleg ha a gyerekét verte a játszótéren, a kezében a Durbincs sógoros palackkal. Egyszerűen nem volt tudomásod arról, hogy léteznek olyan egysejtűek, akik ilyesmit kívánnak a feleségednek. Nem jött szembe félpercenként, nem szólt be minden posztod alá, nem ugatott állandó jelleggel. Nem létezett. Annyit is ért, nem létezést, mert egy nímand, egy senkiházi nyomorult. Most, hogy mindenkinek alanyi joga lett megmutatnia, mekkora faszkalap, ezek is előjöttek a susnyásból, és most már nehéz lenne tagadni, hogy az index címlapjáról (vagy a Díványéról, mert ez még az ott megjelent poszt alatti kommentek közül való) érkezők 78 százaléka (egy kollégám szerint 99 százaléka) egyszerűen gyökér.

Ennek megfelelően ezen a blogon mostantól csak Facebook-kommenteket lehet írni, mert így a szellemi toprongyosoknak csak egy sanszuk lesz megmutatni, milyen mélységekig képesek lemenni, és utána, ha kibaszom őket a picsába, már nem fognak tudni kommentelni, csak valami kamuprofillal, az meg macerás, a Facebook égész jól szűri az ilyesmit. Arról nem is beszélve, hogy a fenti komment stílusában megfogalmazott magvas hányásnál kevesebbért is töröltek már profilt.    

13 éves lehettem, amikor Zech Gabi barátom átjött hozzánk a Petőfi térre (nem lakott messze, a nagyanyám háza mögötti játszótér túloldalán) és azt mondta, menjünk le az állomás melletti felüljáró környékére, a rétre, ami kurvára nem rét volt, hanem egy építési terület, elhajigált féltéglákkal és bazinagy betonhengerekkel, amikbe viszont faszán bele lehetett ülni, de ez most mindegy, szóval Gábor azt mondta, van egy doboz cigije meg egy üveg bora, és toljuk be. Durbincs volt, ha jól emlékszem, a cigi meg More, 120-as, hosszú, vékony barna csoda, nem is láttam még olyat, anyámék gyerekkoromban Filtolt meg Fecskét szívtak, a fater néha Sypmhoniát, amikor meg éppen valami külföldi túráról jött haza, akkor Royalst, dettó hosszút, de nem barnát. A More meg olyan volt, mint a St. Moritz, amiről tudtam, hogy kibaszott drága, szóval megtisztelő volt, hogy Gábor pont rám gondolt.

Tulajdonképpen egy nagyobb kihagyással azóta is dohányzom. 

Nem mondom, hogy Gábor tehet róla, épeszű ember az első kalandom után nem nyúlt volna többé sem alkoholhoz, se cigihez, mert fejreálltam, mint a büdösbogár, széthánytam a liftet és másnap sem voltam emberszabású, de az ember alapvetően idióta, és nem gondolkodik. 16 évesen vettem elő megint ezt a szart, akkor a gimiben, Nagy Tamással és Szép Zolival, Marlboro volt, puhadobozos, erős, mint az állat, meg büdös is, de kesztyűben szívtam, hogy anyám ne érezze meg, a Helikont meg (mert csak arra volt pénzem, a Szofiból viszont csak a pécsit bírtam elszívni, azt meg nem árulták a környéken, csak a fos debrecenit) be sem vittem a lakásba, az első emeleti lépcsőforduló tűzoltófecskendős szekrényén tartottam, onnan lopkodta Barna Balázs meg Kolozsi Sanyi, le is basztak miatta, hogy szívhatnék valami kevésbé szalonnaízűt.

A Terhes Nő egy idő után beáll egy napi rutinra, amihez a Terhes Nő férje/pasija/nője meg alkalmazkodik, mert 1) nem geci 2) jobb a békesség. Ha a nem terhes fél rigolyás, és megvannak a bevett szokásai, amiken nem szívesen változtat, akkor készüljön fel arra, hogy fog változtatni rajtuk, ami, hadd tegyem hozzá villámgyorsan, annyira nem is nagy baj, sőt, kifejezett baromságokat, amikről nem is tudtuk, hogy azok, nagyszerűen ki lehet ölni a napirendből.

A Terhes Nő, már ha a netnek hisz az ember, olyan, mint a saját nője, csak éppen beoltják valami hárpia/hiszti génnel, és ettől más ember lesz, a fórumok tele vannak rémtörténetekkel a pasiját szopató és ugráltató, teljesen megmagyarázhatatlan érzelmi hullámhegyeket és völgyeket produkáló nőkről szóló történetekkel. Egy percig nem kételkedem abban, hogy van ilyen Terhes Nő, és még nem találkoztam vele, hála istennek, Timiből nem a hisztérikát hozta elő a terhesség, hanem az aggódó anyukát, vagy anyukajelöltet, na jó, kismamát, bár amikor azt mondtam neki, hogy kismama lett, akkor kilátásba helyezte, hogy szétveri a fejemet egy ikeás éjjeliszekrénnyel, így ezt a megnevezést hanyagolom egyelőre.

Ez abban nyilvánul meg, hogy ahogy haladtuk előre a terhességben, és lett egyre komolyabb a dolog, olyan dolgokkal kezdett el ő és mellesleg én is foglalkozni, amivel korábban soha. Oké, ez természetes, amíg nincs gyerek még csak a kanyarban vagy tervben sem, addig miért foglalkozna az ember azzal, hogy a lakása tulajdonképpen egy halálcsapda, amiben egy gyerek túlélési esélye nagyjából 12 százalék, már ha ügyesebb, és nem olyan idétlen, mint az apja, mert akkor kizárt dolog, hogy megússza valami komolyabb sérülés nélkül. Mindenütt sarkokat és éleket látok, amikor az asztal sarkára ránézek, elborzadok, és a véres fejű gyereket, mit gyereket, a GYEREKEMET látom, ahogy az első tétova lépések megtétele után lefejeli az asztalra dekorációs célból rárakott üveglapot.

Az üveglap megy a picsába.

45 éves vagyok, és anélkül, hogy úgy hangozna, hogy temetem magam, vagy valami ilyesmi, de igencsak úgy érzem, hogy ez lesz A gyerek az életemben. Jó, előre ezt senki nem tudja, meg be is csúszhat egy második, de Timivel megbeszéltük, hogy mi nem az orbáni családmodellt követjük, négy fal ugyan van (az sem a miénk), de kerék egy sem, mert eladtam a biciklit is, jogsi meg ugyan van egy a családban (nem nekem), de aki Budapesten, a belvárosban vagy Budán, a rakpart környékén, esetleg a Moszkvánál (mert az Moszkva tér, daffke) vezet, és nem kap agyvérzést öt percenként, az vagy hazudik, vagy sokkal, de sokkal türelmesebb mint én. Minek kísérteni a sorsot, és egy dugóban agyonveretni magam egy nálam vérmesebb sofőrrel, akit éppen szét akarnék tépni, mert szarakodik előttem ugye. Szóval kocsi sincs, és a két gyerek sem lesz. Marad ez az egy.

De akkor adjuk meg a módját ennek a bulinak, azt mondom.

Nem fogok kockáztatni. Ezt abban a pillanatban döntöttem el, amikor a Mindent Tudó Műanyagdarabot Timi belóbálta. Nincs az az isten, hogy ez a gyerek ne úgy szülessen meg (kis híján világra jönt írtam, de erről majd egy másik posztban, mármint a negédes szemforgatás és a terhesség zavarba ejtő viszonyáról) (de kurva sok zárójel van ebben a posztban), hogy nem a legjobb ellátást kapja az első hónaptól fogva, és ez éppúgy vonatkozik az anyjára is.

Tegye mindenki a szívére a kezét, és ismételje el utánam őszinte arccal: "nem kaptam frászt a kolléga/rokon/jóbarát gyerekének 4D-s ultrahangfotójától". De, azt kaptam. Egy sárgásbarna, teljesen természetellenes színvilágú képen láttam egy nagyjából emberszabású valamit, aminek, ha szerencsém van, a büszke apa/anya az ujjával a papírra/képernyőre bökve megmutatta a fejét, miközben párás szemmel azt hajtogatta, hogy az orra tiszta nagyapja, neki volt ilyen kampós. Én meg kínvigyorral az arcomon azt mondtam, hogy ja, tiszta Jenő bácsi, miközben kurvára nem láttam semmiféle kampót, csak egy nagyobb kerek valamit, meg alatta egy vastag, csőszerű izét, amiből négy vagy öt nyúlvány lógott ki.

Az ultrahangképekkel minden tapasztalatlan embert a sírás szélére lehet kergetni.

Amikor Timivel leültünk, immáron könyvekkel és egy androidos appal felszerelkezve, hogy akkor mit, mikor hogy, az első kérdésem az volt, hogy oszt mikor láthatom már a gyereket. Mert jó, olvasod, hogy almamag, meg eper, meg narancs, meg hogy egy centi, meg négy, meg 8, de ezek absztrakt fogalmak ebben az esetben, egyértelmű, hogy a gyerek nem úgy néz ki, mint egy narancs, és hiába mutatja az ember a mutató és hüvelykujjával, hogy ekkora, az nem ugyanaz, mint látni is.

Szóval ott álltunk, és néztük a Mindent Tudó Műanyagdarabot, ami azt mondta, hogy gyerekünk lesz. Mivel mindketten láttunk már elég filmet és olvastunk elég blikkborsot, egy műanyagdarab nem darab felkiáltással aznap vettünk még kettőt, és másnap leellenőriztük, nem hazudott-e az első. Korábban volt egy olyan hét, amikor Timi nem volt jól, és olyan tünetei voltak, mint most, a kiderülés előtt, de akkor nem volt kék csík, vagy csak egy, mittudoménmár, melyik gyorsteszt mivel jelzi, hogy széna vagy szalma, de most a kontrollcsoport is integetett, tuti, gyerekünk lesz.

És most mi lesz?

Mármint az világos, hogy gyerek, de egészen pontosan milyen lépések kellenek ahhoz, hogy a végtermék (értsd a lányunk vagy fiúnk) minden további nélkül megszülessen, és átvegye a hatalmat az életünk felett? Kinek kell szólni? Van még olyan, hogy gyes? Vagy gyed van? Bába? Védőnő? Szülész? Melyik klinika? Magán vagy állami? Mit kell ilyenkor csinálni? Honnan tudja az ilyet az ember?

45 évesen apának lenni pont olyan jó érzés, mint 25 vagy 36 évesen, legalábbis ezt gondolom, mert se 25, se 32 évesen nem mondta nekem senki, hogy tessék, két csík, az azt jelenti, hogy pozitív. Sőt, ha jobban belegondolok, 25 évesen valószínűleg elájultam volna, 36 évesen meg nem tudom, asszem berúgtam volna, mint az állat, aztán igyekeztem volna feldolgozni, hogy mi van.

45 évesen meg vigyorogtam, mint a vadalma.

Timi, a csajom (feleségem egyébként, de a blogban hívom majd így is, meg úgy is) egy júliusi reggel jött oda elém a Mindent Tudó Műanyagdarabbal, amin ha két csík van, akkor lehet örülni, és két csík volt rajta. Nem hülyéskedek, egy villanás alatt megváltozott bennem valami. Timi szerintem azt hitte, sokkot kaptam, mert egy fél percig csak álltam, mint tettre kész nemi szerv a lakodalomban, tátott szájjal, szótlanul, pedig nem erről volt szó, csak bent lezongoráztam magamban azt, ami most jön.