13 éves lehettem, amikor Zech Gabi barátom átjött hozzánk a Petőfi térre (nem lakott messze, a nagyanyám háza mögötti játszótér túloldalán) és azt mondta, menjünk le az állomás melletti felüljáró környékére, a rétre, ami kurvára nem rét volt, hanem egy építési terület, elhajigált féltéglákkal és bazinagy betonhengerekkel, amikbe viszont faszán bele lehetett ülni, de ez most mindegy, szóval Gábor azt mondta, van egy doboz cigije meg egy üveg bora, és toljuk be. Durbincs volt, ha jól emlékszem, a cigi meg More, 120-as, hosszú, vékony barna csoda, nem is láttam még olyat, anyámék gyerekkoromban Filtolt meg Fecskét szívtak, a fater néha Sypmhoniát, amikor meg éppen valami külföldi túráról jött haza, akkor Royalst, dettó hosszút, de nem barnát. A More meg olyan volt, mint a St. Moritz, amiről tudtam, hogy kibaszott drága, szóval megtisztelő volt, hogy Gábor pont rám gondolt.

Tulajdonképpen egy nagyobb kihagyással azóta is dohányzom. 

Nem mondom, hogy Gábor tehet róla, épeszű ember az első kalandom után nem nyúlt volna többé sem alkoholhoz, se cigihez, mert fejreálltam, mint a büdösbogár, széthánytam a liftet és másnap sem voltam emberszabású, de az ember alapvetően idióta, és nem gondolkodik. 16 évesen vettem elő megint ezt a szart, akkor a gimiben, Nagy Tamással és Szép Zolival, Marlboro volt, puhadobozos, erős, mint az állat, meg büdös is, de kesztyűben szívtam, hogy anyám ne érezze meg, a Helikont meg (mert csak arra volt pénzem, a Szofiból viszont csak a pécsit bírtam elszívni, azt meg nem árulták a környéken, csak a fos debrecenit) be sem vittem a lakásba, az első emeleti lépcsőforduló tűzoltófecskendős szekrényén tartottam, onnan lopkodta Barna Balázs meg Kolozsi Sanyi, le is basztak miatta, hogy szívhatnék valami kevésbé szalonnaízűt.

Ezt csak azért, hogy legyen valami kontextus is, mert most meg itt vagyok 45 évesen, és napi egy dobozra sikerült lejönnöm, és nem magam miatt, mert meg vagyok győződve arról, hogy a cigaretta nekem nem árt (persze legbelül meg ott kuporog egy vinnyogva síró kis én, aki azt üvölti néha, hogy nem lehetsz ekkora fasz bazdmeg) és ha ésszel félek, akkor nem ebben fogok meghalni, hanem mittudomén, 109 évesen, stagediving közben egy Ördög-koncerten. Mindig keresek valami ideológiát a leszokás ellen, nem iszom, nem járok kocsmába, lóversenyre és kártyázni, nem tolok semmi drogot, és nem kurvázom, ennyi belefér. Vagy: 126 kiló vagyok, az kéne még csak, hogy leszokjak, folyamatosan nasiznék, és az isten pénze nem lenne elég a ruhatáram lecserélésére. 

Timinek sokkal erősebb motivációja volt a leszokásra, és ő eleve makacsabb, mint én. Amikor előjött azon a reggelen a mindent eldöntő műanyagdarabbal a kezében, akkor azt is hozzátette az örömhírhez, hogy

Tegnap este szívtam el az utolsó cigimet.

Erre mondta Hector Elizondo a Micsoda nő című kordokumentumból, hogy "nyomós ok." És Timi azóta sem gyújtott rá, bár az elmúlt 5 hónapban (igen, most lebuktam, ez a napló időben elcsúsztatva készül, a valóságban már előrébb tartunk) volt pár olyan momentum, amikor nagyon szeretett volna, de az anyai ösztön legyűrte a mesterséges vágyat, és megállta. Fel is nézek rá érte, irigylem piszkosul, hogy ennyire határozott és tudatos bír lenni, és simán alárendeli a saját vágyait és érzéseit a gyerekünk érdekének. Amikor még gyerekről szó sem volt, legalábbis nem aktívan, akkor ő is, én is a lakásban is szívtuk a cigit, először is azért, mert én rohadt lusta vagyok, másrészt meg azért, mert a bérház, ahol lakunk, bannolta a gangon cigizést.

Ez úgy derült ki, mármint hogy a klasszikus magyar filmek visszatérő, pizsmás, körfolyós dohányzásos jelenetét mi nem fogjuk eljátszani egy ideig, hogy amikor beköltöztünk, és amikor a hórukkemberek elmentek, és a tisztasági festés éppen bent dúlt, mi kimentünk a gangra a negyedik, legfelső emelet gangjára, novemberben, és rágyújtottunk Vittünk ki kis ikeás puffokat is, hamutálat, mindent, és szívtuk, mintha kötelező lenne, és nagyokat fogadkoztunk, hogy ebben a lakásban nem fogunk cigizni és milyen jó lesz. Erre odajött egy lakó és egy másik asszony, a házbizalmi, vagy házmester, vagy gondnok, vagy valami hasonló náci, és azt mondta, hogy itt nem lehet cigizni. Mondom, jó reggelt, mert nekem volt gyerekszobám, és azt is hozzátettem kedvesen, hogy oszt mi a faszért nem, mert anyám azt tanította, kérdezzek, ha nem értek valamit. Mert a lakóközösség megszavazta, oszt kalap.

Papír is van róla, mondta az agresszív asszony, amit azóta sem láttunk, de mivel ismerjük azt az albán közmondást, ami kimondja, hogy ha nem vagy tulajdonban, akkor ne pofázz, kénytelen-kelletlen a lakásban szívtuk, az alternatíva - lemenni 4 emeletet egy cigiért - nem volt annyira szimpatikus. Mínusz 10-ben meg nagyjából annyira lehetetlennek tűnt, mint Semjén Zsoltot elképzelni szegecsekkel kivert, a seggénél kivágott bőrruhában a Love Parade élén a YMCA-t üvölteni, bal kezében egy 34 centis fekete műfasszal. Amint kiderült, hogy Timi terhes, azt azonnal eldöntöttem, hogy lakásban dohányzással 90%-ban szakítok, és csak a konyhában, nyitott ablaknál szívom, ami a nyári hónapokban nem volt egy nagy truváj, de most kezd egyre érdekesebb lenni - hajnal fél 5-kor már vannak hidegek most is, és hol van még a tél, ugye.

Ez csak az első lépés, tudom, és azon vagyok, hogy záros határidőn belül letegyem a cigit, de amikor ezt utoljára próbáltam, a tanítványaim (angol nyelvet oktattam Debrecenben) este fél 7-kor szó szerint könyörögtek hogy gyújtsak rá, akkora gyökér voltam velük. Addig eljutottam, hogy a napi 1,5 dobozról lementem nagyjából egyre, és       ha hétvége van, és itthon vagyunk, akkor egy doboz simán elég két napra úgy, hogy még hétfő reggelre is marad benne, amire büszke vagyok, bármilyen szánalmasan is hangzik ez, hiszen a csajom letette a cigit szó nélkül, és még gyereket is szül, szóval ha valamire, erre azért valóban lehet büszke az ember.    

A cél a nemdohányzás, és van egy elméletem, hogy fogom elérni. Ecigivel. Vettem egy nekem szimpatikusabb fajtát, amihez nem kell csűrölni mindenféle folyadékot hanem patronokat tekergetek és hajítok el, ha elfogynak, és amikor elfogy a cigim itthon (még 3 doboz), akkor szevasz füst, helló nikotinos vízgőz, a lakást meg kifestjük, és mivel ez nem olcsó mulatság, majd hülye leszek megint becigizni, nem a szarnak adom a pofont az ilyen dolgokkal hanem komolyan gondolom. Az kicsit ijesztő, és szerintem a leszokást a leginkább ez gátolja, hogy amikor az ember belegondol, hogy abba kell hagynia, akkor menten beparázik, és mire észbe kap, már rá is gyújtott, mert baszki, ha nemsokára vége van, akkor addig szívom megkettőzött erővel, hátha elraktározom a nikotint, vagy mittudomén, ami hatalmas baromság, TUDOM, csak a reakciót írtam le.

Olyan viszont nincs, hogy márciusban, amikor a lakásban már nemcsak mi ketten, hanem egy gyerek is lesz, én továbbra is dohányozzak. Ha ennyi áldozatot nem vagyok képes hozni a gyerekért, akkor szar ember vagyok, márpedig én nem tartom magam annak, szóval leszokásra fel. Tessen drukkolni.