A Terhes Nő lélektana, első kör: a kaja

maxresdefault.jpg

A Terhes Nő egy idő után beáll egy napi rutinra, amihez a Terhes Nő férje/pasija/nője meg alkalmazkodik, mert 1) nem geci 2) jobb a békesség. Ha a nem terhes fél rigolyás, és megvannak a bevett szokásai, amiken nem szívesen változtat, akkor készüljön fel arra, hogy fog változtatni rajtuk, ami, hadd tegyem hozzá villámgyorsan, annyira nem is nagy baj, sőt, kifejezett baromságokat, amikről nem is tudtuk, hogy azok, nagyszerűen ki lehet ölni a napirendből.

A Terhes Nő, már ha a netnek hisz az ember, olyan, mint a saját nője, csak éppen beoltják valami hárpia/hiszti génnel, és ettől más ember lesz, a fórumok tele vannak rémtörténetekkel a pasiját szopató és ugráltató, teljesen megmagyarázhatatlan érzelmi hullámhegyeket és völgyeket produkáló nőkről szóló történetekkel. Egy percig nem kételkedem abban, hogy van ilyen Terhes Nő, és még nem találkoztam vele, hála istennek, Timiből nem a hisztérikát hozta elő a terhesség, hanem az aggódó anyukát, vagy anyukajelöltet, na jó, kismamát, bár amikor azt mondtam neki, hogy kismama lett, akkor kilátásba helyezte, hogy szétveri a fejemet egy ikeás éjjeliszekrénnyel, így ezt a megnevezést hanyagolom egyelőre.

Ez abban nyilvánul meg, hogy ahogy haladtuk előre a terhességben, és lett egyre komolyabb a dolog, olyan dolgokkal kezdett el ő és mellesleg én is foglalkozni, amivel korábban soha. Oké, ez természetes, amíg nincs gyerek még csak a kanyarban vagy tervben sem, addig miért foglalkozna az ember azzal, hogy a lakása tulajdonképpen egy halálcsapda, amiben egy gyerek túlélési esélye nagyjából 12 százalék, már ha ügyesebb, és nem olyan idétlen, mint az apja, mert akkor kizárt dolog, hogy megússza valami komolyabb sérülés nélkül. Mindenütt sarkokat és éleket látok, amikor az asztal sarkára ránézek, elborzadok, és a véres fejű gyereket, mit gyereket, a GYEREKEMET látom, ahogy az első tétova lépések megtétele után lefejeli az asztalra dekorációs célból rárakott üveglapot.

Az üveglap megy a picsába.

Timi az első trimesztert nem úgy tudta le, ahogy a nagykönyvben megírták, nem volt reggeli hányinger, volt viszont egész napos émelygés helyette, ami este 6-7 között tetőzött. Mivel a csajomnak megvan az a furcsa tulajdonsága, hogy nem tud hányni az istennek se (igen, tudom, mennyiségi ivóversenyen kellett volna elindítani és sok pénzt nyerni, de erről már lemaradtunk), az egész napos émelygés kurva szar dolog. Nem sok minden segít rajta, az egyik a folyamatos evés, mert akkor - gondolom - a gyomornak nincs ideje felfordulni, a másik meg az ún. Salvus-víz, amit annak ellenére, hogy sima víz, gyógyszertárban adják, kaján mosollyal, aranyárban. És ennek a víznek olyan rettentő íze van, hogy azt csak nagyon elszánt emberek és a kétségbeesés szélén álló Terhes Nők bírják elviselni (nem véletlenül javasolnak belőle max. 1-1,5 decit egy adagban), én a gondolatától is rosszul lettem, mert Timi, a horrorrajongó rendkívül plasztikusan úgy írta le, hogy az íze a három hetes vízi hulla szemgödrében rohadó vízéhez hasonlít. Ő meg egy hős, mert amikor már nagyon émelygett, akkor lezúzott ebből az iszonyatból egy dekát, és utána jobban lett, vagy lehet csak bebeszélte magának, nem tudom.

Az biztos, hogy a csudavíz még mindig jobb megoldásnak tűnik, mint az evés, mert a folyamatos evéssel súlygyarapodás jár, és ha az ember a Terhes Nőt kiborulni akarja látni, akkor jusson el odáig, hogy a hányingerre bekapott kiflik és kekszek lerakódjanak, a Terhes Nő meg ráálljon a mérlegre és ne akarjon kijönni a fürdőszobából. Ilyenkor az a legbölcsebb, ha hallgatunk, és a szerintünk nem túl vészes, de a Terhes Nő szemszögéből tragédiának felfogható plusz kilókról csak azt mondjuk, amit a Terhes Nő. Én elkövettem azt a hibát, hogy elbagatellizáltam asszem 4 kiló pluszt, soha többé nem teszek ilyet, ígérem. A Terhes Nő ilyenkor kétségbeesik, mert nem akar a terhesség végére 25 kiló pluszt felszedni - érthető - amit a büdös életbe’ nem fog leadni utána, legalábbis ez a kép él benne, és ezért engem kér meg, hogy segítsek. Mármint nem enni.

Ez gyakorlatilag úgy néz ki, hogy amikor az Indexből megyünk hazafelé, és az alattomos módon a HÉV-megállóba telepített Fornetti-bódé mellett állunk, akkor erősen szorítom a kezét, és nem megyünk venni 35 deka tepertőset (meg tegyen még rá pár sajtosat is, kösz). Nekem, a dohányosnak sokkal szarabb a szaglásom, legfeljebb egy a McDonald’s indítja be a nyálelválasztásomat istenesen, de a Terhes Nő ebben is jobb, minden szagot és illatot sokkal erőteljesebben érez, és ilyenkor nekem kell genyónak lennem, és elhúznom a gyorsan megszerezhető, de kétes gasztronómiai értékű élvezetektől. Persze legbelül meg kurva hülyén érzi magát az ember, mert csak rá kell szólnia a feleségére, hogy baszki, ne együnk, mert majd jön a sírás, és ez nem is megy mindig flottul, mert van az a pillanat, amikor a hamburger szaga valami olyan részére hat az agynak, aminek nem nagyon lehet parancsolni, és mire észreveszi az ember, már ott áll báván, a kezében a púposra pakolt tálcával, mintha valami rémálomból ébredne, de akkor már mindegy, ugye, kaját ki nem dobunk, jöhet a kóma.